Európában súlyos identitásválság van, amelynek kialakulásához számos tényező vezetett, de minden bizonnyal a legsürgetőbb és egyben a leglátványosabb közülük a gazdasági válság. 2011-ben az Európai Bizottság azt javasolta, hogy 2013 legyen a polgárok európai éve, kiemelve azt, hogy szükség van a polgárok közvetlen részvételére az Európai Unió alakításában. [ Bővebben ]
 
 
Az erdélyi magyar nemzeti közösség legitim érdekképviselete, az RMDSZ számára az idei év legfontosabb külpolitikai célja a kisebbségi európai polgári kezdeményezésének elindítása és az európai kisebbségvédelmi keretszabályozási csomag – a Minority SafePack – elfogadása lesz. [ Bővebben ]
 


Látogatók száma : 1340214

MÁSKÉNT

Legyen új tantárgy az iskolákban az EU történelme

Európában súlyos identitásválság van, amelynek kialakulásához számos tényező vezetett, de minden bizonnyal a legsürgetőbb és egyben a leglátványosabb közülük a gazdasági válság. 2011-ben az Európai Bizottság azt javasolta, hogy 2013 legyen a polgárok európai éve, kiemelve azt, hogy szükség van a polgárok közvetlen részvételére az Európai Unió alakításában. Az Európai Bizottság közleményeiben már-már megszállottsággal ismétlődnek az uniós polgárság, az európai állampolgár kifejezések, amelyek eléggé megfoghatatlan szóösszetételek, hiszen az unió egyetlen tagállamának polgára sem rendelkezik olyan okmánnyal, amelyet az EU adott volna ki és, amely európai állampolgárságot tartalmazna. Az uniós polgárság fogalmát az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés vezette be, jogokat, kötelezettségeket és a politikai életben való részvételt szabta meg azzal a céllal, hogy megerősítse az EU imázsát és identitását, és aktívan vonja be az állampolgárokat az európai integrációs folyamatokba. Ebben az értelemben minden olyan személy európai állampolgárnak számít, aki egy uniós tagállam állampolgára, az uniós polgárság pedig a nemzeti állampolgárság kiegészítése.

Húsz évvel az európai állampolgárság fogalmának bevezetése után az Európai Bizottságnak sajnos azt kellett tapasztalnia, hogy az eredetileg megfogalmazott célok megvalósításához még hosszú út vezet és a polgárok valóban aktív részvétele az integrációs folyamatban még várat magára. Úgy vélem, a kudarcnak kettős oka van: az európai intézmények nem találták meg a tájékoztatás megfelelő módját és nem sikerült az európai identitás fogalmát a köztudatban elültetni. Nem hiszem, hogy most arról kellene beszélnünk, mit nem sikerült megtenni, hanem inkább arról, hogyan sikerül eljuttatni ezeket a gondolatokat a mostani iskolás generációhoz, hiszen a jövőben ők lesznek az Európai Unió haszonélvezői.

Az a 14, 18 vagy 20 éves fiatal, aki függetlenül attól, hogy Európa keleti vagy nyugati felében született, az Európai Uniót készen kapja: az unión belüli vízummentes szabad mozgást, az EU 27 tagállamának bármelyikében a tanuláshoz, munkához és lakhatáshoz való jogot. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy európai pénzalapokból felújított tanintézményekben tanulhat, Brüsszel által támogatott kutatási programokban vehet részt, használhatja az uniós pénzekből finanszírozott távközlési vagy közúti hálózatokat. Ez a fiatal azonban, országa vezető politikusainak diskurzusában azt hallja, hogy Brüsszel brutálisan beavatkozik az ország belügyeibe, olyan szabályok meghozatalára kényszerít, amelyek ellentétesek a helyi vagy országos érdekekkel, amelyek új adókat és illetékeket vezetnek be. És újabban azt is hallják, hogy szintén az EU okolható a költségvetési megszorításokért és a munkahelyek hiányáért.

Nemrégiben az Európai Unió Nobel-békedíjának odaítélése ironikus reakciókat váltott ki az euroszkeptikusokból, akik egymást túlszárnyalva igyekeztek falhoz állítani az EU-t és intézményrendszerét. Sajnos ezekre a kritikákra nem érkezett határozott válasz, amely egyértelművé tette volna, hogy ez a díj tulajdonképpen a vén kontinens történetében mindeddig páratlan teljesítmény elismerése, a Nobel-békedíj, az Európai Szén-és Acélközösség, majd az Európai Gazdasági Közösség és most már az Európai Unió területén, hetven év békéjének és jólétének méltatása. Mit érthet egy mai fiatal ezekből a vitákból? Egy olyan fiatal, akinek felületes ismeretei vannak az Európai Unióról, az EU létrejöttéhez vezető tényezőkről, és akit ma folyamatosan ellentmondásos információkkal bombáznak.

Sajnos nem létezik összehangolt kezdeményezés, amelynek megszabná a tagállamok közoktatásában az Európai Unió történelmének tanítását. Meggyőződésem, hogy az európai általános iskolákban tanítani kellene az EU történelmét. Egy ilyen kezdeményezés a korábbi tapasztalatok miatt látszólag kudarcra van ítélve. 2007-ben, három hónappal Románia uniós csatlakozását követően az európai politikumot és közvéleményt az akkori német tanügyminiszter által feldobott téma kötötte le. Annette Schavan egy közös európai történelemtankönyv kiadását szorgalmazta, amelyet a tagállamok minden iskolájában oktattak volna. A kezdeményezést végül azzal az indoklással utasították el, hogy az oktatási rendszer megszervezése tagállami hatáskör, az EU-nak ebben a témában nem lehet beleszólása. Azonban egyértelmű volt, hogy az elutasítás mögött az a félelem állt, hogy Európa történelmét Németország fogja újraírni.

Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni a jövőt, a legtöbb esetben a múltbeli tapasztalatokra hivatkozunk, úgy ahogy most én is tettem a közös európai történelemkönyv esetével. Azok közé tartozom, akik úgy vélik, a történelemírást a történészekre kell hagyni, ha pedig a történelemre hivatkozunk, akkor azt csak azért tegyük, hogy elődeink tapasztalataiból tanuljunk. Azt hiszem, hogy most – akár még inkább, mint húsz éve vagy akár öt éve – eljött az ideje annak, hogy a közös európai projekt történelméből merítsünk bölcsességet. Tekintsünk vissza arra, honnan indultunk, értsük meg az eddigi erőfeszítéseket, hogy megismerjük, mire van szükség ahhoz, hogy a jövő Európáját alakíthassuk. A polgár-központúság és az állampolgárok közvetlen részvétele nélkül az Európai Unió csak egy cél és tartalom nélküli bürokratikus projekt marad.
 
Az európai fiatalok nagy többségének felületes ismeretei vannak az európai vívmányokról, nem értik teljesen az unió alapító atyáinak nemes kezdeményezését. A tagállamok hétköznapi valósága a kegyetlen igazságra mutat rá. A közös történelmünkre épülő valós kohézió hiányában az euroszkepticizmus egyre több tagállamban nyer teret és sajnos egyre több fiatal hisz benne. Még súlyosabb, hogy az euroszkepticizmus egyre gyakrabban idegengyűlöletben, társadalmi kirekesztésben, szélsőségességben, intoleranciában nyilvánul meg. Ahogyan ma már egyre kevesebben élnek a második világháború utáni Európát felépítő generációból, úgy a fiatal generáció egyre inkább nem érti, mit keres az Európai Unióban.
 
De hogyan tudjuk bevonni a polgárokat egy olyan projektbe, amelyet rosszul vagy egyáltalán nem értenek? Úgy vélem, arra van szükség, hogy az európai iskolákban az Európai Unió történetét tanítsák. Romániában is, Magyarországon, Németországban, Franciaországban és Olaszországban is. Egy olyan tankönyvre van szükség, amelyhez hozzájárultak történészek Kelettől Nyugatig, Északtól Délig, és amely egységes álláspontot képvisel közös történelmünkről.

Az Európai Unió hivatalos történelmének meg kell magyaráznia, hogy a második világégés után az újjáépítésre és a kontinens békéjére, a további háborúk elkerülésére kellett keretet találni. Be kell mutatni az európai építkezést, lépésről-lépésre, annak fejlődési szakaszaival együtt. Az EU történelmének rá kell világítania az európai intézmények működésére és létrehozásának kulisszatitkaira is. Meg kellene tudni belőle, hogy mi, és hogyan működik az Európai Bizottság, az Európai Tanács, az Európai Parlament, az ügynökségek, mi a létjogosultságuk. Mindezeket az európai történelemkönyvnek olyan közérthető formában kell tartalmaznia, hogy érthető legyen: az Európai Unió az emberiség történelmének egyedi kezdeményezése.

Az Európai Unió történelmének tanítása nem a nemzeti történelemoktatás rovására történne, nem kell attól sem félni, hogy – ahogyan egyes történészek már megfogalmazták – az európai szemlélet kioltja az egymástól eltérő nemzeti történelemszemléletet, sőt éppenhogy előmozdítaná egy igazi európai identitás létrejöttét és érdekes módon járulhat hozzá – horribile dictu – az európai démosz  kialakulásához.

Winkler Gyula

Déva, 2013. február 11.



<< Vissza

 
 
FŐOLDAL  |  ÖNÉLETRAJZ  |  EURÓPAI UTINAPLÓ  |  TEVÉKENYSÉG  |  GALÉRIA
 
Developed by: Konnertfilm © 2009